Diákszolgálat

Hosszú évek szisztematikus munkájával darabolta fel az egykor egységes oktatási rendszert a Fidesz. Kezdetben csak a szereplők lojálisakra cserélésével - mint más szektorokban, itt is csupán elbábozva az egyeztetést. Mára már a mesterségesen, fölülről létrehozott Pedagógus kar "képviseli" a tanári érdeket, jólfésülten, konfrontáció nélkül. Ugyanígy hullott a Nagycsaládosok Országos Egyesületének ölébe, hogy a magyar anyák és apák nevében bólogassanak a Köznevelési Tanács ülésein az előterjesztésekre. A legújabb tapasztalat, hogy a diákság felügyeletére a Nemzeti Ifjúsági Tanács fidelitászos gárdistáit rendelte ki a minisztérium. Beültette őket a megyei diákparlamentek elnökségébe és az Országos Diákparlament kulcspozícióiba.

Fontos lépés volt három éve a szakképzés leválasztása a középfokú oktatásról. Ezzel a korosztály mintegy felét kivonva a Kt. által biztosított jogok alól, gyökeresen új jogi környezetbe helyezve őket. Más ágazati irányítás, más országos struktúra, a tankerületek helyett szakképzési centrumok, közalkalmazotti jogviszony helyett munka törvénykönyve, diákparlament helyett semmi.  

Most pedig következik a Státusztörvény, amely végleg átsorolja a nemzet napszámosait a pártállam cselédjeivé. Megszűnnek az autonóm szakmai szerepek és jogok, se az intézmény pedagógiai programjának, se a működés szabályozásának megalkotását nem gyakorolhatja a jövőben a tantestület - így azt nem is véleményezheti a diákság - mivel azok mind egy szinttel feljebb a fenntartó hatáskörébe kerülnek. A pedagógusnak nem lesz más mozgástere mint azok végrehajtása. Annak lojalitását pedig az új illetményrendszerben teljesen szubjektív módon díjazhatja vagy büntetheti az oktatás irányítás. Vége a szabad alkotó műhelyeknek, vége az innovációnak és vége az alapjogok gyakorolhatóságának számos területen.

Ha a parlament elfogadja a botrányos tervezetet, a fentieknél is szélesebb skálán sérül a tanárok, a diákok  és a szülők érdekérvényesítésének lehetősége.

Ebből a keserű tortából itt egy szeletet mutatunk meg, a politika betelepítésének egy módszerét az intézményekbe. Őrkutyaként csaholunk, jelezzük a támadást egy nyílt levéllel.

Három év után március végén kerül sor az Országos Diákparlament rendezvényére.

Ennek a demokrácia intézménynek eredetileg az volt a feladata, hogy kétévente felmenő rendszerű fórumot biztosítson a közoktatásban tanuló diákoknak az oktatással kapcsolatos véleményük, észrevételeik megfogalmazására az oktatásirányítás iskolai, megyei éss országos vezetőivel szemben. Továbbá az is küldetése, hogy a fiataloknak demokráciaélményt nyújtson, terepet adjon érdekeik artikulálásához és érvényesítésükhöz.

Ez a diákparlament már rég nem tölti be küldetését. Egy kiüresedett bábszínház, ahol a gyerekek a kesztyűbábok és a dramaturg, a rendező és a díszletmester is egyaránt a Fidesz. Szándékosan nem az állami szerveket írom, mert pontosan nyomonkövethető módon ezt az intézményt is elfoglalta az állampárt.

A diákparlamentek súlyvesztése már ott kezdődik, hogy azon a szakképző intézmények nem vehetnek részt (az oktatásirányítási struktúra átszervezésének következtében az ott tanulók kimaradnak a véleménynyilvánítás lehetőségéből. Hány százaléka is ez a középfokú oktatásban tanuló diákoknak? Az összes közpiskolásnak (400 ezer) nagyjából a fele, mintegy 200 ezer diák ki van zárva a diákparlamentről.

További nonszensz, hogy együtt kezeli az esemény az általános iskolásokat (730 ezer diák) és a gimnazistákat. Azt a triviális pedagógiai tényt figyelmen kívül hagyva, hogy akár hat év korkülönbség is lehet egy-egy diákképviselő között, ami ebben az életkorban áthídalhatatlan szakadékot jelenthet. Ez a rendezési elv alapjaiban lehetetleníti el a rendezvény érdemi munkáját.

De a tudatos manipuláció itt nem áll meg. Már a megyei diákparlamentekre sem jutott el minden középiskola küldötte, amivel súlyosan sérültek az adott intézmény diákjainak jogai. Ez a szervezők, az oktatásirányítás és az érintett iskolák igazgatóinak felelőssége. Értjük persze, hogy miközben az országban zajlottak a sztrájkok és diáktűntetések, azalatt csendben, szigorú ellenőrzés alatt kellett megszervezni a megyei parlamenteket. Azt viszont vissza kell utasítanunk, hogy az egyes területi rendezvények levezetésében kizárólag Fidesz-közeli szereplők vettek részt, még csak nem is oktatási szakemberek. Felkért kormánypárti politikusok, közszolgák mellett minden eseményen főszerepet kaptak a Nemzeti Ifjúsági Tanács ifjúgárdistái, akik terelték, moderálták, szűrték a megszólalásokat.

Elfogadhatatlan, hogy miközben közmegegyezés, hogy az iskolából zárjuk ki a pártpolitikát, addig a diákparlamenten a Fidelitás helyi és országos vezetői mondják tollba a határozatokat.

Itt azonban nem állhatunk meg! Az Országos Diáktanácsba delegáltak első találkozóján szintén a NIT ifjú titánjai vezényelték a programot.

Mit keresnek a Fidesz ifjúsági szervezetei és elkötelezettjei egy tisztje szerint kizárólag politikafüggetlen testület körül? Mitől fél a miniszter? Mi lesz a bábjáték célja? Csak nem megint Brüsszelnek kell vetíteni valami nagyon hamisat?

Ezen a nehezített pályán kellene az okos és tisztességes diákküldötteknek érvényesíteni saját akaratukat, választóik üzeneteit és érdekeit. Úgy, hogy sem a diákparlament napirendjét, sem az ügyrendjét nem ők alakítják. De még a levezető elnököt se ők adják, hanem majd beültetnek valami profi felnőttet, hogy az országházi pedellus erőszakosságát lemásolva tartson rendet a teremben.

No srácok, tietek a pálya! Hajrá, tessék azt elfoglalni azt!

 A pedagógus sztrájkokat és polgári engedetlenségi akciókat övező szülői és diák kiállások dinamikája változik. A főváros és a vidék részvétele az eseményekben egészen más számokat mutat, az oktatás egyik szereplője se képes a saját közegén belül reprezentatív súlyt elérni. Enélkül pedig sem az oktatásirányítást nem vagyunk képesek érdemi cselekvésre kényszeríteni, sem a probléma társadalmi súlyának megfelelő szolidarítást kiváltani a lakosság szélesebb rétegeiből.

Be kell lássuk, hogy az oktatás szereplőinek szervezettsége nagyon alacsony. A két pedagógus szakszervezet a sztrájkokkal nem nagyon képes a tanárok tíz százalékánál magasabb mozgósításra. A diákok dicséretes kiállásuk ellenére az élőláncokkal és tüntetésekkel mindössze néhány ezer főt képesek cselekvésre bírni.

Még ennél is fontosabb, hogy az elmúlt 12 évben szétzilált és kiüresített iskolai diákönkormányzatok már az intézményi szinten sem tudják betölteni az érdeképviseleti és önszervező funkciójukat, de tankerületi vagy országos szinten egyáltalán nem létezik diákszerveződés, nincs strukturált fórumrendszer vagy diákszervezet. Csak foltokban lelhető fel néhány kisebb bázisbuborék és azok is egyénekre és nem legitim diákképviseletre épülnek.

A szülői aktivitás szintén esetleges, az aktivitások megmaradnak az ösztönös cselekvés szintjén. Országosan néhány száz elkötelezett és feldühödött szülő keresi a hatékonyabb fellépés lehetőségét, léteznek szülői szervezetek, de közösségeik és szervezeteik a diákokhoz hasonlóan nem illeszkednek az oktatásirányítás struktúrájához.

A döntéshozó könnyű helyzetben van, hiszen nem szervezett erővel, csak fel-fellángoló, szimbolikus akciókkal állnak szembe.

Mi a teendő?

Meg kell célozni, hogy a diákok és a szülők minden iskolában vegyék a kezükbe a törvényes intézményeket: a tanév végéig legyenek diákönkormányzati választások, és iskolai diákközgyűlések! Ezeken vitassák meg a diákok az oktatás aktuális problémáit, értékeljék jogaik érvényesülésének helyzetét és válasszanak képviselőket a tankerületi szintű diáktanácsba valamint az Országos Diákparlamentre. Kerüljön átvilágításra a diákok jogainak érvényesülése, szülessenek javaslatok a törvény módosítására.

A szülők minden intézményben kezdeményezzék az iskolaszékek és iskola tanácsok létrehozását, azok működésében vállaljanak aktív szerepet. Az oktatás helyi és országos problémáinak megoldására iskolai és tankerületi szinten válasszanak szülői képviseletet, válasszanak tárgyaló delegációt.

Az ösztönös tiltakozás ideje lejárt, kezdjünk hozzá a szervezett ellenálláshoz. Nem kérni kell, hanem követelni. A hétköznapokban, a törvényes jogok érvényesülésének folyamatos kikényszerítésével minden döntéshozatali és irányítási szinten.

Kezd fölfesleni a varrás az oktatás köpönyegén. A pedagógus sztrájkokról, a diáktüntetésekről és a szülők demonstrációiról szólt az ősz, de most jön a tél, vajon hogyan tovább? 

A hatalom meg se rezzent. Dialógus nincs, érdekbeszámítás sincs. A fővárosban és néhány megyeszékhelyen szerveződő kiállások nem érintik az ország intézményeinek 10 százalékát, mint ahogy a sztrájkoló tanárok számaránya is hasonló.  Az aktív és cselekvő diákok csak az akciókig jutottak, az iskolák és tankerületek intézményeit nem támadják, mozgásuk csak a szimbolikus térben érzékelhető. A szülők jelentős része még nem ismerte föl, hogy az oktatás szolgáltatásának ő, mint megrendelő egyre inkább kárvallottja, a tudatosodó kisebbség pedig egyelőre keresi a cselekvés hatásos formáit.

A szereplők egy részében nő az indulat, a nagy többség hallgat, mozdulatlan. Főleg a vidéki iskolák csendesek. A lázongók közötti példastatuálás, az elbocsájtások híre ma még elég a megfélemlítéshez. A vidék munkaerőpiacán sokkal kisebb az esély elhelyezkednie egy kirúgott tanárnak. De a vidéki lét minden területét sokkal inkább átszövi a narancssárga béklyó, mint egy nagyvárosét vagy Budapestét. Ezért az oktatás szabadságharca nem győzhet pusztán a nagyvárosokban.

A következő hat hétben leáll az élet, az ország ha szomorúan is, de elcsendesül, az emberek - a tanárok, diákok és szülők is -  befelé fordulnak és ez természetes. Szükség is van a túléléshez, az erőgyűjtéshez az átmeneti tűzszünetre, a szeretet energiáira. De a csendben is tovább nőhet a harag, mert minden okunk meg van rá. Készülhetünk a folytatásra. 

Januártól pedig új teret kell találnia az ellenállásnak. Az intézményekben és a tankerületekben kell folytatni a hétköznapi cselekvéssel. Oktatási kerekasztalok felállításával, a három szereplő külön-külön és összehangoltan elvégzett építkezésével, szakmai és hálózatépítő munkájával. A cselekedni kész sorstársak megkeresésével, csatasorba állításával. A diákönkormányzatok és a helyi szülői szervezetek, munkaközösségek elfoglalásával és a szakszervezetek reprezentatív erejének jelentős növelésével.

Januárban hozzuk létre az oktatási kerekasztalokat, tanárok, szülők és diákok képviselőinek részvételével! Adjunk demokráciaélményt minden diáknak egy felmenő rendszerű diákparlament megrendezésével, az iskolai diákközgyűléssel, a tankerületi fórumokkal és országos rendezvénnyel!

 Legyen elég erőnk! 

 /Mórocz János/

 .

 Kivül vagy belül?

Bármilyen, rövid távú vagy tartós célra lehet laza közösséget vagy akár egyesületet szervezni. Egy kiragadott ügy elleni fellépésre, tiltakozások, performanszok és tüntetések lebonyolítására is. Az is szép dolog, ha néhány száz, esetleg néhány ezer aktív diák pusztán csak alkalmanként egyszerre szólal meg. Lehet bázist építeni. Lehet egy közösség „egy ügyű” vagy diferenciált célrendszerű. De mozgásának, működésének terepe az oktatás intézményrendszerében korlátos. Mehetünk utcára, választhatjuk azt, hogy kivülről próbálunk bekiabálni. De a mandátum eredete és ereje mindig megkérdőjelezhető lesz, ha az nem mérhető és nem konkrét. Kivihetünk az utcára akár tízezreket is, de diákszervezetként a legitimitás mércéje az aktív diákok száma a bázisban. És ez a szám mindig szembeállítható lesz az ország összes tanulójának számával.

Ha nincs vitathatatlan mandátum, akkor a hatalom, az oktatásirányítás mindig megkérdőjelezheti a képviselet súlyát, a szervezet méretét, üzenetei, követelései támogatottságát. A viszonyítási alap a közel 500.000 közéspiskolás diák. Tehát ha bázisdemokratikus módon történik a szervezet építése, akkor 5000 egyirányba szavazó tag is mindössze 1%-a magyar középiskolásoknak. Kérdés, hogy mekkora bázis kell ahhoz, hogy a döntéshozóknál kikényszeríthető legyen az érdekbeszámítás egy-egy ügyben. (és ne feledjük, hogy a lájkolás nem elég hivatkozás a mandátumképzésre!). És azzal is számoljunk, hogy lehetünk bármennyien, mindig lehetnek mások, akik más érdek által vezérelve megosztják az egységet (ld. a különböző ambiciókkal rendelkező működő vagy látens diákszerveződéseket!)

Az oktatás világát a köznevelési törvény szabályozza. Ha az oktatás bármely szegletében változást akarunk kikényszeríteni és nem csak az érdekbeszámítás bizonytalan kimenetelére alapozzuk egy-egy ügyünk sorsát, akkor nemcsak kivülről, de belülről is, a törvényben máig biztosított platformok kihasználásával, az irányító rendszer rigidségének szétfeszítésével is élni kell. Ilyen eszköz lehet a diákönkormányzatok átvétele, progresszióval való feltöltése, strutúrába, hálózatba szervezésük és központi vezérlésük. (Ilyen lehet az iskolaszék létrehozása is.) Egészen más a súlya egy tárgyaló delegációnak az iskolában vagy a tankerület vezetésénél, ha a diákképviselő bizonyíthatóan bírja a teljes diákság támogatását, ha formálisan is rendelkezik – legalább többségi – felhatalmazással. A legkézenfekvőbb eszköz a megkérdőjelezhetetlen diákképviselői pozció megszerzéséhez a diákönkormányzatok átvétele. Az osztályok szntjétől az iskolai DÖK csatasorba állításáig. Következő lépésként pedig a települési (városi, kerületi) diáktanácsok, diáktestületek létrehozásán keresztül egy országos hálózat felállításáig. Ha az 1200 középiskolából csak 120-at lehet csatlakoztatni az  őket érintő kérdések vitathatatlan mandátumával egy szervezetbe, az bizony 50.000 diák képviseleti szervezete. (Modellezzük le, hogy bázisalapon mikorra lehetne ekkora hivatkozást, ekkora erőt összegereblyézni? És a bázisdemokrácia szabályai szerint 50.000 diák egységes akaratát hogyan lehet fenntartani? Belátható, hogy ez rossz irány lenne.)

A diákonkormányzatok beszervezésének vagy átvételének gyors útvonala lehet a kialakult helyzetre épített érdekérvényesítési struktúra, a diákparlament kivülről, alulról történő meghírdetése és megszervezése. Visszavehetjük ennek a demokrácia-intézménynek a nevét, birtoklását és kivülről vezérelve megrendezhetjük azt. Nem kell hozzá igazgatói vagy tankerületi engedély. Találkozni, beszélgetni, döntéseket hozni az őket érintő kérdésekről és küldötteket, képviselőket választani minden diáknak állampolgári joga.

A középiskolások érdek-artikulációs kísérletei már a rendszerváltás évében megkezdődtek, amikor az országgyűlési és önkormányzati választások között egy szegedi diákokból és pedagógusokból álló egyesület megszervezte az új köztársaság első diákparlamentjét. Az ország legtöbb iskolájából Szegedre utazó küldöttek megfogalmazhatták kérdéseiket, véleményüket, javaslataikat az oktatás és a diákélet minden területéről és a meghívott minisztériumi tisztviselők korrekt módon végig hallgatták őket, majd amennyire tőlük telt, megválaszolták azokat. Látszólag nagy dolgok nem történtek, lezajlott egy párbeszéd, helyenként vitákkal, szenvedéllyel és megegyezésekkel, kompromisszumokkal. Ugyanakkor maga a diákérdekekért folytatott kiállás és ütközés élménye megszülte a főváros és néhány megye diákképviselőjében az elhatározást, hogy ezt a küldetést folytatni kell. (Húsz évvel később egy találkozón, a ma már felnőtt, családos fiatalok mindegyike úgy nyilatkozott, hogy világnézete, öntudatra ébredése meghatározó élményeit szerezte azokban a hónapokban, években.) 

Ezt követően napokon belül létrejött az a diákszervezet, amit akkor száznégy iskola diákönkormányzata alapított és a következő években az ország középiskolai diákönkormányzatainak többségét soraiban tudhatta. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a kilencvenes évek első felében több diákszervezet is próbált szerepet vállalni a a középiskolás diákok érdekképviseletében, köztük az egyéni tagokat gyűjtő ODU (Országos Diákunió) és a diák-önkormányzati alapon szerveződő ernyőszervezetek: a fővárosban a BÖX (Budapesti Önkormányzatok Középiskolás Szövetsége), vidéken a MAKK (Magyar Középiskolások Köre). Aztán a kilencvenes évek második felétől az utóbbi kettő összeolvadt és megalkotta az OKÉ-t (Országos Középiskolás Érdekképviselet), amely egészen 2004-ig meghatározó volt a diákközéletben.

A rendszerváltástól kezdődő közel tizenöt év középiskolásai a közösség építés, az érdekérvényesítés élményei mellett egy önszerveződő országos együttműködés részesei lehettek. Kezdetben maguk rendezték a diákparlamenteket, diákfórumokat, később opponálhatták, vagy támogathatták az állami rendezvényeket, képzéseket, táborokat, országos iskolák közötti vetélkedőket, nagy rendezvényeket szerveztek. Sőt nem csak tagjaivá váltak az európai diákszövetségnek (OBESSU), hanem elnökségi tagokat és elnököt is delegáltak oda.

Mégis hat-nyolc éve elhalt, lelohadt ez az aktivitás és szépen sorra kiürültek, megszűntek ezek a diákszervezetek. Az utánuk született helyi kezdeményezések pedig máig nem tudtak egy meghatározó ernyőszervezetté válni. Mivel sem a pedagógia, sem az ifjúságpolitika nem preferálja az autonóm diákközélet megerősödését, így csak akkor éledhet újra az egykori aktivitás, ha a mostanihoz hasonló stimuláló helyzetek elindítják a folyamatot.

A korszerű kommunikációs platformok, a közösségi oldalak, okostelefonok nagy esélyt, kiváló eszközt kínálnak az összefogásra, ugyanakkor egyrészről az elszigetelődés, az individuálódás, másrészről a pedagógiai és közéleti légkör gátolja azt.     

Vajon melyik lesz erősebb?       

Az első Fidesz-kormány idején éppen az ELTE lágymányosi épületében tartották a középiskolások országos diákparlamentjét. Ugyanott, ahol a mostani tiltakozások elkezdődtek.Amikor a látszat-demokrácia ellen lázadó küldöttek saját kezükbe akarták venni az államilag szervezett parlament irányítását, ügyrendi korrekciókat és tartalmi javaslatokat fogalmaztak meg, a jelenlévő minisztériumi tisztviselők egyszerűen lezavarták a pódiumról a megválasztott levezető elnököt, mint valami csintalankodó kisdiákot és egy osztályvezető beült a pulpitusra, hogy maga vezesse le az ülést az elvárt eredmény érdekében. A küldöttek tiltakoztak, petíciót írtak, jogorvoslatért folyamodtak. Ügyük mellett szólaltak fel pedagógusok, demokraták, de még az akkori ombudsman is.

Aztán nem történt semmi. Sem az egyes diákok, sem diákönkormányzataik szövetsége nem rendelkezett valódi, a róluk szóló döntéseket befolyásolni képes eszközökkel. A hatalom legyűrte a diákképviselőket. Azok a képviselők azóta felnőtté váltak, ma már dolgoznak, sokan családot alapítottak. Mint ahogy már gyakorló szülők azok az egykori diákok is, akik a rendszerváltás éveiben hasonló hittel, küzdelemmel és csalódással élték meg az iskolai demokrácia korlátait. Ma pedig felnőttként tapasztalják a felnőtt világ eszköztelenségét a hatalom arroganciájával szemben.

A mai diáktüntetések résztvevői és drukkerei hasonló keserédes érzésekkel fognak emlékezni ezekre a napokra. Hacsak nem döbbennek rá az emberek, hogy mindannyiunk érdekei sérülnek. De nem csak a tandíjjal és a keretszám csökkentéssel, hanem az érdekegyeztetés, a párbeszéd hiányával. Mindannyiunk érdeke, sőt a gyerekeinké vagy unokáinké is!  Álljunk melléjük, meséljünk nekik a nagy forradalmakról, a demokráciáról!