A középiskolások érdek-artikulációs kísérletei már a rendszerváltás évében megkezdődtek, amikor az országgyűlési és önkormányzati választások között egy szegedi diákokból és pedagógusokból álló egyesület megszervezte az új köztársaság első diákparlamentjét. Az ország legtöbb iskolájából Szegedre utazó küldöttek megfogalmazhatták kérdéseiket, véleményüket, javaslataikat az oktatás és a diákélet minden területéről és a meghívott minisztériumi tisztviselők korrekt módon végig hallgatták őket, majd amennyire tőlük telt, megválaszolták azokat. Látszólag nagy dolgok nem történtek, lezajlott egy párbeszéd, helyenként vitákkal, szenvedéllyel és megegyezésekkel, kompromisszumokkal. Ugyanakkor maga a diákérdekekért folytatott kiállás és ütközés élménye megszülte a főváros és néhány megye diákképviselőjében az elhatározást, hogy ezt a küldetést folytatni kell. (Húsz évvel később egy találkozón, a ma már felnőtt, családos fiatalok mindegyike úgy nyilatkozott, hogy világnézete, öntudatra ébredése meghatározó élményeit szerezte azokban a hónapokban, években.)
Ezt követően napokon belül létrejött az a diákszervezet, amit akkor száznégy iskola diákönkormányzata alapított és a következő években az ország középiskolai diákönkormányzatainak többségét soraiban tudhatta. Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a kilencvenes évek első felében több diákszervezet is próbált szerepet vállalni a a középiskolás diákok érdekképviseletében, köztük az egyéni tagokat gyűjtő ODU (Országos Diákunió) és a diák-önkormányzati alapon szerveződő ernyőszervezetek: a fővárosban a BÖX (Budapesti Önkormányzatok Középiskolás Szövetsége), vidéken a MAKK (Magyar Középiskolások Köre). Aztán a kilencvenes évek második felétől az utóbbi kettő összeolvadt és megalkotta az OKÉ-t (Országos Középiskolás Érdekképviselet), amely egészen 2004-ig meghatározó volt a diákközéletben.
A rendszerváltástól kezdődő közel tizenöt év középiskolásai a közösség építés, az érdekérvényesítés élményei mellett egy önszerveződő országos együttműködés részesei lehettek. Kezdetben maguk rendezték a diákparlamenteket, diákfórumokat, később opponálhatták, vagy támogathatták az állami rendezvényeket, képzéseket, táborokat, országos iskolák közötti vetélkedőket, nagy rendezvényeket szerveztek. Sőt nem csak tagjaivá váltak az európai diákszövetségnek (OBESSU), hanem elnökségi tagokat és elnököt is delegáltak oda.
Mégis hat-nyolc éve elhalt, lelohadt ez az aktivitás és szépen sorra kiürültek, megszűntek ezek a diákszervezetek. Az utánuk született helyi kezdeményezések pedig máig nem tudtak egy meghatározó ernyőszervezetté válni. Mivel sem a pedagógia, sem az ifjúságpolitika nem preferálja az autonóm diákközélet megerősödését, így csak akkor éledhet újra az egykori aktivitás, ha a mostanihoz hasonló stimuláló helyzetek elindítják a folyamatot.
A korszerű kommunikációs platformok, a közösségi oldalak, okostelefonok nagy esélyt, kiváló eszközt kínálnak az összefogásra, ugyanakkor egyrészről az elszigetelődés, az individuálódás, másrészről a pedagógiai és közéleti légkör gátolja azt.
Vajon melyik lesz erősebb?
